Írta: Randy Alcorn

Az alatt a több mint négy év alatt, amíg szeretett feleségem, Nanci a rákkal küzdött, számos jó és rossz leletet kaptunk. A három műtétje, a három sugárkezelés és a három kemoterápiás kezelés során, egy érzelmi hullámvasúton voltunk.

Élénken emlékszem arra a napra, amikor az orvos közölte, hogy a rák már az utolsó stádiumban van, és átterjedt a tüdejére. Aznap este együtt imádkoztunk, aztán lementem a földszintre, letérdeltem a kanapé mellé, a kezembe temettem az arcom, és sírtam. Kiöntöttem a szívemet Istennek, könyörögve, hogy avatkozzon közbe. Azt tettem, amit Péter mond első levelének 5. fejezetében: „Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok.”

Hirtelen valakinek a jelenlétét éreztem magam mellett. Kinyitottam a szemem, és megláttam Maggie, a golden retrieverünk mellső mancsát a kezem mellett. Szeretetteljes, aggódó pillantást vetett rám, lenyalta a könnyeimet, majd egy hangos, gyászos hangot adott ki,
amit még soha nem adott ki azelőtt, és azóta sem. Csak nyögésként tudom leírni.
Megijedtem tőle.

Rögtön a rómaiaknak írt levél 8. fejezete jutott eszembe, amely szerint ha sóhajtozunk, minden teremtmény együtt sóhajtozik, és Isten szelleme közbenjár értünk, olyan mély sóhajtásokkal, amelyeket nem lehet szavakkal kifejezni. Rájöttem, hogy hárman együtt sóhajtozunk Nanciért, akit mindannyian szerettünk – Istenünk, én magam és a kutyánk. És akkor zokogni kezdtem, ezúttal mindkét társamban nagy vigaszt találtam.

Minden vigasz Istene

Egy évvel később ott voltam, amikor Nanci utolsó lélegzetét vette. Mélységesen szomorúnak, mégis kiváltságosnak éreztem magam, hogy a férje lehettem, és ott lehettem, amíg a halál el nem választ minket. Az elmúlt több mint két évben, mióta a mennyországba költözött, a hiánya érezhető volt. Hiányoznak a kutyákról és a fociról szóló gyakori üzenetei, valamint Charles Spurgeontól, J. I. Packertől és másoktól származó nagyszerű idézetei. Hiányzik a hangja és a nevetése, amely mindig olyan hangos és magával ragadó volt.

A gyász nehéz volt. Isten mégis kegyelmi munkát végez az életemben, vigaszt nyújtva nekem, ami lehetővé teszi, hogy nélküle is folytathassam (ebben nagy segítségemre van az a várakozás, hogy egy nap újra vele lehetek Jézus jelenlétében!). A 16. zsoltár 8. versében Dávid azt mondja: „Szüntelenül az Úr van szemem előtt, meg nem ingok, hisz ő áll jobbomon.” Istent magam elé állítani azt jelenti, hogy felismerem jelenlétét és állandó segítségét.

Amikor egy kisgyerek elesik a biciklijével, nincs arra szüksége, hogy az apja azt mondja neki: „Drágám, elmondom, miért történt… a sebességedet és a bicikli súlyát tekintve nem bírta ezt
az éles kanyart…” Nem. A gyerek csak vigaszra vágyik. Nincs szükségünk magyarázatokra, amelyek többségét úgysem értjük. „Istenre [van szükségünk], aki megvigasztalja a megalázottakat” (Második levél a korinthusiaknak, 7. fejezet, 6. vers). Több millió ember, köztünk jómagam is, tanúsítja, hogy milyen vigaszt nyújtott neki az Úr a legsötétebb órákban. „… minthogy te, Uram, megsegítesz és megvigasztalsz engem” (86. zsoltár, 17. vers).

Joni Eareckson Tada és Steve Estes ezt írják az Amikor Isten könnyezik című könyvben:

Isten, mint egy apa, nem csak tanácsokat ad. Saját magát adja. Férjévé válik a gyászoló özvegynek (Ézsaiás próféta könyve, 54. fejezet, 5. vers). Vigasztalóvá válik a meddő asszony számára (Ézsaiás próféta könyve, 54. fejezet, 1. vers). Ő lesz az árva gyermek apja (10. zsoltár, 14. vers). Vőlegénye lesz az egyedülállónak (Ézsaiás próféta könyve, 62. fejezet, 5. vers). Ő lesz a beteg gyógyítója (Mózes második könyve, 15. fejezet, 26. vers). Ő a zavart és levert emberek csodálatos tanácsadója (Ézsaiás próféta könyve, 9. fejezet, 6. vers).

Pál azt mondja: „[és] minden vigasztalás Istene, aki vigasztal minket minden szorongattatásunkban […] azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal.” (Második levél a korinthusiaknak, 1. fejezet 3–4. vers). Amikor gyászolunk, gyakran csak arra gondolunk, hogy vigaszt kapjunk, nem pedig arra, hogy adjunk. A gyászban vannak olyan időszakok, amikor a befogadásra kell összpontosítanunk. De amikor Isten megvigasztal minket, akkor képessé válunk arra, hogy ugyanezt a vigaszt mások megvigasztalására is felhasználjuk.

Míg Ő közvetlenül Szent lelke szolgálatával árasztja ránk vigasztalását, Isten más embereket
is szívesen használ arra, hogy vigaszt nyújtson számunkra. Én ezt barátaimon és családtagjaimon keresztül tapasztaltam meg. Isten családjában nagy öröm mind adni, mind fogadni a vigaszt. Kiteljesítő az Ő eszközének lenni, és ez is a vigasztalás forrása.

Jézus barátsága

Jézus azt mondja: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak […] Barátaimnak mondtalak titeket” (János evangéliuma, 15. fejezet, 15. vers). Ez a megdöbbentő igazság mély napi vigasszá vált számomra. Amióta tinédzserként megismertem Jézust, barátságot ápoltam Vele; de ez akkor ért igazán mélyen, amikor a második legjobb barátom, Nanci már nem volt itt nekem. Bár más barátságok is segítettek, semmi sem jelentett többet számomra, mint Jézus barátsága. A mai napig. Minden nap.

Soha nem éreztem magam közelebb hozzá, mint most. Azt mondom magamnak, hogy Nanci most a legjobb barátjával és az enyémmel él. És mindennap tapasztalom és érzem a jelenlétét. A halálával egyikünk sem veszítette el a legjobb barátját. Ő még mindig velünk van, még ha nem is találkoztunk újra.

Az, hogy Jézus valóban a barátunk, és barátunk akar lenni, sok keresztény számára forradalmi elképzelés. Igaz, soha nem szabad tagadnunk vagy lekicsinyelnünk azt a tényt, hogy Isten szolgái vagyunk, és ez önmagában is magasztos elhivatottság. De ezzel egyidejűleg meg kell erősítenünk azt a csodálatos tényt, hogy az Ő gyermekei és barátai vagyunk. Isten szeretheti és szereti is szolgáit, de bizonyára teljes szívvel szereti gyermekeit és barátait. És a legjobbat akarja tenni értünk, még akkor is, ha ez a legjobb más formában történik, mint amit mi választottunk volna.

Dwight L. Moody mondta: „Évek óta azt a szabályt követem, hogy Jézus Krisztust személyes barátomként kezelem. Az övé nem egy hitvallás, nem egy puszta tanítás, hanem Ő maga az, akivel rendelkezünk.”

Amikor gyászolunk, rájövünk, hogy a gyász maga is társunk; de a mi nagyobb társunk és legközelebbi barátunk Jézus. Ő azt mondta: „Nem hagylak el, s nem távozom el tőled”
(Levél a zsidóknak, 13. fejezet, 5. vers). Jézus a mentorunk és legjobb barátunk, valamint Megváltónk és Urunk. Vele való kapcsolatunk úgy fejlődik, ahogyan időt töltünk vele – beszélgetünk vele és hallgatjuk Őt. Ahogy Oswald Chambers írta: „A legkedvesebb barát a földön csupán árnyék Jézus Krisztushoz képest.”

Meglátjuk az Ő arcát

A szenvedés és a sírás valóságos és mély, de Isten gyermekei számára csak átmeneti. Egy napon a gyász véget ér. Örökre. Az örök öröm már úton van. Jézus, a mi örök barátunk, „letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem gyász, sem sírás, sem fájdalom” (János jelenései, 21. fejezet, 4. vers). Ez Jézus vérrel megvásárolt ígérete.

Addig is, amikor a szívünk fáj, forduljunk Jézushoz, a vigasztalás és a béke legnagyobb forrásához: „Nyomorúságomban ez vigasztal engem, mert igéd életet ad nekem” (119. zsoltár, 50. vers).