Nem hívő családban nőttem fel, és kamaszként hallottam először Krisztusról. Eleinte a bibliai történetek sem tűntek igazabbnak, mint a görög mitológia vagy a képregények, amelyeket annyira szerettem. Aztán elolvastam az evangéliumokat, és elhittem, hogy Jézus valóban létezett – ettől kezdve a szuperhősök már csak halvány árnyékai voltak. Amikor megmentett, olyan mély és korábban soha nem ismert boldogságot éltem át, amely azóta sem múlt el. Szívből fakadó örömöm annak volt köszönhető, hogy újjászülettem, bűnbocsánatot nyertem, és Isten Lelke belém költözött. „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett” (Zsoltárok 32,1).

Ez az „üdvösséged öröme” (Zsoltárok 51,14; KNB) éles ellentétben állt azzal az ürességgel, amelyet azelőtt éreztem, hogy hallottam volna az „örömhírt” (Ézsaiás 52,7), amelyet „nagy örömnek” is nevez a Biblia (Lukács 2,10).

Sosem gondoltam áldozatként azokra a dolgokra, amelyeket feladtam Krisztusért, főleg azért, mert nem tettek boldoggá. Most Jézus jelentett nekem mindent. Nem próbáltam boldog lenni — egyszerűen boldog voltam.

Szomorkodók, de mindig örvendezők

Nem minden megtérő tapasztalja meg a boldogság ilyen drámai mértékű fokozódását. Rengeteg ember igen, de még közülük is sokan azt élik meg, hogy az örömük idővel elhalványul.

Amíg Krisztus meg nem gyógyítja a világot, a boldogságunkat átszövi a szomorúság. De valahogy mégiscsak lehetséges a túláradó öröm a szenvedés közepette is. A keresztények „szomorkodók, de mindig örvendezők” (2Korinthus 6,10).

Néhány évvel ezelőtt egy kedves barátom öngyilkos lett. Évek óta nem sírtam annyit, mint akkor. Az egyik pillanatban Nancivel még szorosan összebújva zokogtunk az özvegyével, aztán egyszer csak a semmiből gitár és dob hangja harsant fel, miközben valaki a „Twist and Shout” című dalt énekelte. Megdöbbentünk, szemünk kikerekedett, majd fékezhetetlen nevetésben törtünk ki a helyzet abszurditása miatt.

Az a pillanat ajándék volt: a nevetés felvidította nehéz szívünket. A következő három napban még sok hasonló pillanatban volt részünk, köztük a fájdalmas temetési szertartás, majd a reménnyel teli megemlékezés alatt. A halál komor arca nem diadalmaskodott, mert a család egy szuverén, szerető és örvendező Istent imádott, aki a szívszorító gyász közepette is kicsi és nagy örömökkel ajándékozott meg bennünket. Jézus ezt mondta: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok.” (Lukács 6,21) A mennyben megígért nevetés néha már itt, a jelenben is kitör belőlünk – a ránk váró, véget nem érő boldogságnak az ízelítőjeként.

Pozitív gondolkodás és tiszta öröm

A Krisztusban megélt mindennapi boldogság nem puszta vágyálom. Szilárd tényeken alapul: Isten a kereszt és a feltámadás által biztosította számunkra az örök boldogságot. Bennünk él, és közbenjár értünk. Semmi sem választhat el minket szeretetétől. És ezt mondja nekünk: „Vigadj és örülj, mert nagy dolgokat vitt véghez az Úr!” (Jóel 2,21)

A „pozitív gondolkodás” arról szól, hogy boldogok lehetünk, ha figyelmen kívül hagyjuk a negatív dolgokat (úgymint bűn, szenvedés és pokol). Én nem hiszek ebben. És nem vallom a jóléti evangéliumot, mely szerint Isten dzsinn – csak mondd ki, és megkapod; és amely az egészség, a gazdagság és a siker révén ígér boldogságot.

Hálásnak kell lennünk, ha Isten egészséggel, javakkal és kellemes meglepetésekkel áld meg bennünket. De egy dolog boldognak lenni, amikor ilyen dolgok történnek, és másik azt hinni, hogy Isten cserben hagyott bennünket, amikor ezek nem következnek be.

Nem a felékszerezett jóléti prédikátornak kell a példaképünknek lennie, hanem a Jézus-központú szolgálónak. Az olyan szolgálónak, mint Amy Carmichael (1867–1951) misszionárius, aki számtalan gyereknek vitte el az evangéliumot, akiket a templomi prostitúcióból mentett ki Indiában. Sok fizikai szenvedésben volt része, és ötvenöt év alatt egyszer sem ment szabadságra. Mégis ezt írta: „Nincs semmi nyomasztó vagy bizonytalan [az életben]. Folyamatosan örömtelinek kell lennie… Arra kaptunk elhívást, hogy állandó boldogságunk legyen az Úrban, akinek az öröme a mi erősségünk” (Frank Houghton, Amy Carmichael).

Létezik önző és felületes boldogság, ahogy létezik önző és felületes szeretet és békesség is. Mégis ezeket a szavakat használjuk, még ha a világ olcsó utánzatokat kínál is. Ne merjük lekicsinyelni a Krisztus-központú boldogságot csak azért, mert létezik énközpontú boldogság is!

Öröm, mely túlmutat a körülményeken

A boldogság keresése az Édenkerttől fogva létezik. Az ember boldogság utáni vágya nem változik. Kultúránkat az egyre növekvő depresszió és szorongás jellemzi, főleg a fiatalok körében. A tanulmányok szerint a közösségi média használata után több ember érzi magát rosszul, mint jól: a mások vidám életéről szóló fotókat megtekintők úgy érzik, kimaradnak valamiből, alacsonyabb rendűek.

A kutatások szerint „kevés összefüggés van az emberek életkörülményei és boldogságuk mértéke között” (Happiness Is a Serious Problem, 115). Mégis amikor az embereket megkérdezik, hogy „Miért nem vagy boldog?”, a körülményeikre összpontosítanak. Bukott világunkban állandóak a problémák. A boldog emberek nehéz körülményeik mögé néznek, arra, Akinek a kegyelme fényt hoz a sötétségbe, és a legváratlanabb pillanatokban csal mosolyt az arcunkra.

Sok keresztény szomorúan, haragosan, szorongva vagy magányosan éli az életét, és azt gondolja, ezek az érzések a körülmények fényében elkerülhetetlenek. Elveszítik az örömüket a dugók, wifiproblémák vagy az emelkedő gázárak miatt. Szem elől tévesztik a boldogságra okot adó dolgokat, amelyek a Biblia szinte minden egyes lapján megjelennek.

A mennyben beszippantjuk a boldogság levegőjét

A.W. Tozer azt írta: „Isten népének kellene a legboldogabb embereknek lenniük széles e nagy világon! Az embereknek folyamatosan hozzánk kellene jönniük, és kérdezgetniük kellene az örömünk és vígságunk forrásáról” (Who Put Jesus on the Cross?).

Amy Carmichael „állandó boldogsága” az élet nehézségei ellenére is lehetséges. Ez a mély, tartós boldogság ma a miénk, mert Krisztus itt van; holnap is a miénk lesz, mert Krisztus mellettünk lesz, és mindörökké a miénk, mert soha nem hagy el bennünket.

Még nem jött el az a nap, amikor Isten „letöröl minden könnyet a szemükről” (Jelenések 21,4). De el fog. Krisztus véren megvásárolt ígéretének lélegzetelállító következményei vannak a jelenbeni boldogságunkra nézve. Megdöbbentő kijelentést tett: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Máté 5,4). A jelen boldogsága a jövőbeli vigasztalás ígéretében gyökerezik. Isten gyermekének időtlen perspektívája tudatosítja benne azt a valódi, végső boldogságot, amelyben már most is reménykedhet (lásd Zsoltárok 16,11; 21,7; 36,8–11; 37,16; 43,4; 73,28; János 10,10.

Miért ne hoznánk előre az örökkévalóság örömeit a jelenbe? Vajon nem jelent-e már most is boldogságot számunkra az, ha egy közelgő diplomaosztóra, esküvőre, látogatásra, találkozásra vagy nyaralásra várunk? Akkor vajon nem kellene-e még nagyobb örömmel várni azt a napot, amikor Isten örökre véget vet a halálnak (Ézsaiás 25,8), végleg eltörli az átkot (Jelenések 22,3), és egyesít bennünket Megváltónkkal és örökkévaló családunkkal?

Kegyelmét kérve menjünk be Urunk örömébe ma, miközben ígéretén elmélkedünk, melyet megosztunk másokkal is: egy új, lenyűgöző világban látjuk meg arcát, ahol az öröm lesz a levegő, amelyet belélegzünk.